Tanmese

“Két magocska ücsörgött egymás mellett tavasszal a termékeny föld mélyén egy virágágyásban.

Az egyik mag alig várta, hogy végre elkezdjen nőni és virágozni, folyton csak arra gondolt, ahogy csírázni kezd és a föld alól a felszínre jut – elindul a nap felé, egyre magasabbra nyújtózik, majd kivirágzik; hajnalban harmatcseppeket iszik, melyeket éjjel a levelein gyűjt össze, és egyre több hajtást növeszt, mígnem elterjed az egész világon, és átöleli a Földanyát.
Így aztán a magocska szépen ki is csírázott és nőni kezdett.
A másik mag viszont nagyon félt, hogy mi lesz, ha növekedésnek indul:

– Ha gyökeret eresztek és a hajtásaim növekedni kezdenek, nedves leszek a harmatcseppektől, leveleimet letapossák a madarak és rámásznak a csigák, a lepkék pedig megrágnak, aztán amikor kinyílnak a virágaim, leszakítják és vázába teszik őket – gondolta magában. Inkább csendben üldögélek itt a földben, és majd csak akkor kezdek neki, ha biztos leszek benne, hogy jó nekem a növekedés.
Így a második mag csak várt és várt…
Aztán egyszercsak egy madár szállt a virágágyásra, és elkezdett a földben csipegetni. Megtalálta a várakozó magot és bekapta….” – Points of You – Megtorpanás🌎

“Volt egyszer egy öregember, aki egy oázis szélén üldögélt a Közel Keleten, egy város kapujában.
Egy napon, odament hozzá egy fiatalember és megkérdezte tőle:
– Soha nem jártam még itt. Milyenek e város lakói?
– Az öreg, egy kérdéssel válaszolt neki:
– Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
– Egoisták és rosszak. Ezért örülök, hogy eljöttem onnan.
– Pontosan ilyenek e városnak a lakói is – válaszolt az öreg.
Nem sokkal később, egy másik fiatalember közeledett emberünkhöz és ugyanazt a kérdést tette fel neki:
– Most érkeztem erre a vidékre. Milyenek e városnak a lakói?
Emberünk, ugyanazzal a kérdéssel válaszolt neki:
– Milyenek voltak annak a városnak a lakói, ahonnan te jössz?
– Jók voltak és együtt érzőek, vendégfogadók és becsületesek. Nagyon sok barátom volt köztük és nehezemre esett elhagyni őket.
– Ilyenek ennek a városnak is a lakói, – válaszolt neki az öreg.
Egy kereskedő, aki épp inni vitte a tevéit, meghallotta ezt a párbeszédet és miközben a második fiatalember távolodott, odafordulva az öreghez, vádló hangon így szólt hozzá:
– Hogy adhatsz két teljesen különböző választ, két személynek a hozzád intézett ugyanolyan kérdésére?
– Fiam, mindenki a szívében hordja a saját világát. Az, aki semmi jót nem talált a múltban, itt sem fog semmi jót találni.
Ellenben, az, akinek egy másik városban barátai voltak, itt is hűséges és bizalmas barátokat fog találni.
Mivelhogy tudod, az Emberek nem mások, mint amit mi képesek vagyunk Bennük megtalálni.”

“Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű elemi érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az Otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (…) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon.”❤️

Volt egyszer, hogy egy kristálytiszta vizű hatalmas folyó fenekén különös lények éltek. A folyó csendesen hömpölygött mindannyiuk – fiatalok és öregek, gazdagok és szegények, jók és gonoszak – fölött, a víz folyt, ahogyan folynia kellett, a víz csupán kristálytiszta Önmagát ismerte.
A lények mindegyike görcsösen kapaszkodott a folyómeder mélyén heverő ágakba meg kövekbe,mert életük volt a kapaszkodás, az, hogy ellenálljanak a sodró áramlásnak, ezt tanulták születésük pillanatától.
Végül azonban az egyik lény így szólt: “Elegem van már ebből a kapaszkodásból. Bár a saját szememmel nem tudok meggyőződni róla, de bízom benne, hogy a folyó tudja hová folyik. Hagyom hát, hagy sodorjon magával az áramlás, és vigyen ahová akar. Ha továbbra is itt kapaszkodom, belehalok az unalomba.”
A többi lény kinevette, és azt mondták: “Te bolond! Engedd csak el magad, és az áramlás, melyet oly nagyra tartasz, majd jól megforgat, odavág és úgy szétmorzsol a köveken, hogy abba hamarabb belehalsz, mint az unalomba!”
De a lény nem hallgatott rájuk, hanem elszántan elengedte, amibe addig kapaszkodott, mire valóban rögtön forogni, bukdácsolni kezdett és az áramlás a kövekhez vagdalta. Ám a lény ennek ellenére sem kapaszkodott meg újra, az áramlás így egy idő múlva felemelte a folyómeder fenekéről, és többé már nem ütődött, zúzódott.
Azok a lények pedig, akik a folyó alján éltek tovább, és nem ismerték a sodródót, így kiáltottak fel: “Lássatok Csodát! Ugyanolyan lény, mint mi vagyunk, de Ő repül! Íme a Messiás, aki eljött, hogy mindnyájunkat megváltson!”
És a sodródó így szólott: “Dehogy vagyok én Messiás, vagy akkor ti is azok vagytok. A folyónak telik kedve benne, hogy felemeljen bennünket, hogy szabaddá tegyen, ha van merszünk hozzá, hogy elengedjük, amibe kapaszkodtunk. Valódi tennivalónk az utazás, a nagy kaland.”